2017. november 19., vasárnap

#1 Barry Lyndon

Az előző tízkedvencfilmes posztban mintha halvány Kubrick-hez kapcsolódó suttogást hallhattunk volna, mely, íme, beteljesedett.

Ezt a filmet az egyszerű és nagyszerű kíméletlenségéért szeretem: a rendezőt (már? még?) nem érdekli, hogy elégedett-e a közönség: a történet halad előre nagy, lassú léptekben, igazi szélesvásznon, igazi fényekkel, igazi tájakon.

Kubrick legalább annyira kérlelhetetlen rendező volt, mint amennyire gőzhengerként söpri el és tartja aztán a markában a nézőt a Barry Lyndon. Tudom, hogy profi szinten sakkozott, és ez, meg a szó szerint százszor újravett jelenetek számomra mind abba az irányba mutatnak, hogy az autizmus spektrumán nem lenne nehéz valahol elhelyezni; a Barry Lyndon márpedig éppen ennyire kérlelhetetlen és autisztikus. Nem fog odakötözni a képernyő elé, és nem fog a katarzis és happy ending ígéretével zsarolni: mindettől pedig a végén többként áll fel a néző a székből (ha kibírta addig).

Ezzel együtt tehát a tízből hat film más médiumból merít (dat alliteration), de a Barry Lyndon magasságos autizmusa fittyet hány a dohos dolgozószobák mélyén megírt történetecskének, amiből kivirágzik. Míg az előző példákból merítve Conrad nélkül nem lett volna Apocalypse Now, addig Thackeray nélkül nagy eséllyel lett volna másik Barry Lyndon.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése