2017. október 10., kedd

#2 Ran

Ahogy a lista végére érünk, úgy lesznek a filmek egyre emészthetetlenebbek. (Ha már emészthetetlenség, talán valaki már csodálkozik is, hogy az eddigi kilencből egy sem Kubrick, de ennek jó oka van.) 

Egy másik általános következtetés, amit levonhatunk: az eddigi kilencből ezzel együtt öt valamilyen más műfajból emel át dolgokat, vagy reflektál arra. Az öt java írott műből fakad, és ez az egy csupán a színpadról -  az elefántcsonttoronyból lenézve a dráma ugyanis túl közönséges, túlságosan leszáll a pórok szintjére.
Mivel nem vagyok barátja az osztályoknak és institúcióknak, ez nem társadalmi elitizmus, á la Marx (és Spencer), hanem szellemi - Shakespeare sokkal inkább volt népszerű, és a közönség igényének megfelelően közönséges (ezt magyar fordítás úgysem fogja átemelni), mint mondjuk a már emlegetett Burroughs. Amit korábban állítottam a művészettörténetben újra meg újra visszatérő toposzokról, Shakespeare-re triplán érvényes: ha másért nem, azért jár az érdem, mert ő a legnagyobb szemétdombon kapirgáló.

Azért is választottam ezt a top3-ba a Véres trón helyett, mert a Lear király és a Macbeth között is van egy elemi különbség - a Macbeth sokkal szűkebb perspektívájú, és sokkal inkább a főszereplők mikrokozmoszának tragédiáját örökíti meg, a Lear király viszont egy, már meglévő hatalomba kapaszkodó őrült szélesebb környezetének - egész birodalmának - tragédiáját. Csak egy élesen látó rendező lenne képes meglátni a hasonlóságokat a Sengoku-korszak és egy Shakespeare-dráma között, a végeredmény viszont ennek megfelelően elemi erejű. 

A lista teteje felé megszaporodnak a háborús és konfliktusos témák, ami saját elfogultságom terméke, de végiggondolva mindegyik másként vizsgálja és mutatja be a nagy háborút, amiről aztán (el/mellé)beszél.

A lista dobogósainak közös tulajdonsága, hogy monumentális, kérlelhetetlen alkotások - a rendező eléri, amit akar, a néző, a hangya, a parány pedig magasról le van szarva.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése