2012. január 27., péntek

Levelek Puruttya Cityből 5.

Évek óta járt a városba, mégis elveszettnek érezte magát. Leült a fal mellé, majd undorodva kelt fel, ahogy Leif kitolt szemébe tenyerelt. Mindkettőnket elárultak - mit akart ezzel mondani? Ki ez egyáltalán, foltos kabátban, bal válla fölött kilógó kardmarkolattal, aki feltűnik és eltűnik? Odébb mászott, még mindig vadul remegve a támadás emlékétől, igaz, egy haja szála sem görbült.
Ingithorát lassan elnyomta az álom.

-Hiába bizonygatod magadnak, legbelül akkor is semmi vagy! - Olyan ismerős volt a hang. - Eltelve puffadt, légből kapott, nyálas, romantikus moslékkal, de akkor is csak egy üreslelkű kis fruska maradsz, kielégítetlen, kielégíthetetlen!
Az apja hangja volt. Ulf Björnssoné, a kereskedőé, akié a Sundsgap volt, a karcsú, ívelt orrú, gyors folyami kereskedőhajó, amit ma délelőtt vitt el az ár. Az apja, aki egész életében megvetette, csak mert nem lógott semmi a lábai között.
-Üres váz, könnyek meg valaki, aki pátyolgathat, pedig nem kellesz senkinek. Ezek kellene, hogy legyenek a vágyaid, lányom. - Nem, akarta kiáltani, ezúttal nem! Nézz rám, élek, gazdag vagyok, és mindent, amit te az otthonunkból tönkretettél, felépítettem!
Aztán rájött, hogy ismét magával viaskodik. Tényleg több, mint egy olcsó váz, amit azért épített fel, hogy egy rég halott, ostoba embernek megfeleljen? Legbelül tényleg nem egy összekuporodva rettegő, satnya kis lényecske, aki arra vár, hogy ölelgessék, becézzék, hogy főzzön az urának és mosolyogva bólogasson a szavaira, ha társaságba mennek?
Felriadt. Keze a rövidkard markolatára fonódott. Odalent, onnan, ahonnan a bajok elindultak, a raktárház bejárata felől, lakkcipők kopogása hallatszott. A Hivatal csendőrei voltak, a tollas kalapos idióták.
-Valaki feldobott minket! - hőkölt fel Ingithora. Felpattant, sebesen és hangtalanul fegyvert rántott. A kardján és tőrén kívül más használható nem volt a közelben. Késő éjszaka lehetett, a lámpásos alakok, legalább egy tucatnyian, felfelé kaptattak a raktár romos lépcsőin. A félhold besütött a kibontott tetőgerendák között, rá egyenesen Bjarni sarlós késsel felhasított mellkasára. A halott varég férfi görcsösen szorongatott valamit bal kezében. A nőnek még volt jó egy-két perce, hogy eltűnjön, mielőtt a rendőrök felértek volna a legfelső emeletre: szétnézett, és a hulla mellé lépett. A vérét gondosan lecsapolták, hogy eladják a menuchoknak, elfehéredett ujjai merevek voltak. Nagy nehezen szétfeszegette őket: a férfi tenyere üres volt. De akkor miért tűnt fel neki ennyire, hogy a keze ökölbe van szorítva?
Kifeszítette az ujjakat, újabb értékes másodperceket veszítve. A csendőrök zárt ajtóba botlottak, egyre erősödő kopácsolással vágták át rajta magukat.
A négy ujjon, a mutatótól a kisujjig, kifehéredett heg húzódott, kereszt alakban. Az Internátus! - sikoltott fel majdnem Ingithora. Az Internátus emberei az ő hajóján?
Felegyenesedett, izmai megfeszültek a bőrmellény alatt, karjaiban kipihent erő dolgozott. A csendőrök átjutottak az ajtón, és felfelé haladtak, a legfelső szintre.
Mindkettőnket elárultak.

2012. január 26., csütörtök

abet

a betonba belehabarodtam,
ki-ki kikiáltott,
botor módon bedobtam
az árokba egy átkot.

kikapartam a parton
egy dinnyét, de nem görög,
eltartottam kitartom,
hol az ég és a sündörög.

2012. január 24., kedd

Levelek Puruttya Cityből 4.

A dalnok kiült az ablakba, várt egy kicsit, míg az utolsó szikra is elült a Folyam vizén.
Lassan, simogató mozdulattal kezdett bele a kíséretbe.

Kihűl, kihullik minden
Elcsendesül a fény
És koporsók bágyadt reggelén
Mint felhő, elvonulok innen.

Kihűl, kimúlik a fákkal
borított lanka, de még
Visszapillantunk, mert nem elég
Dacolnunk a pusztasággal...

Ingithora Ulfsdottirt nem kötözték meg. Nem ölték meg. Az Árnyékzsonglőr egyik pillanatban előtte volt, véres pallossal ontotta ki Ragnar beleit, majd eltűnt a szürkületben. Ez volt az eleme, nem véletlenül kapta a nevét.
-Mindkettőnket elárultak - suttogta még, mielőtt felszívódott volna.
A nő egyedül maradt a kételyeivel, és négy kihűlt hullával.

2012. január 23., hétfő

A 200. poszt alkalmából

Miután bullshitmentesítve lett a lap, legalábbis jórészt, a (nem hivatalos, a sok törlés után) 200. poszt jubilecentedecimáciáriumát arra használtam fel, hogy a címkékben is alaposan rendet tegyek, mert a címkefelhő lassan már az egész blogfelületet betakarhatná.

Ugyanakkor kénytelen vagyok némi öniróniát érezni a korai bejegyzések olvasásakor. És ez jólesik, tudni azt, hogy már akkor sem voltam komplett.

További jó böngészést.

Levelek Puruttya Cityből 3.

A vidámság órái kitartóan kapaszkodtak a lelkébe. Lent a folyó piszkossárga habjai élettelen testet sodortak tova. Valakié volt egykor, most azé, aki először találja meg és táplálkozik belőle. Vállán megcsörrent a kardtok. Olajozni kell.
Ott terült el alatta a város, északon messze nyúlva, háztömbjeivel körülnyaldosva a hegyek lábait, délen falak közé zárva, magányosan, zordan és fenségesen. A kereskedők kikötője előtt, ott, ahol a folyót beszorították a csatornarendszerbe, magas volt a part, és az épületek föléje magasodtak. Egy aszott testű menuch vért szimatolva emelkedett a levegőbe. Nem tudta, hogy még vannak olyanok, akik valóban vadásznak, és nem fizetnek a vérért; valószínűleg olyasmi lehetett, mint ő az emberek között: éhes és mindenre elszánt, hogy nappal induljon útnak.
-Értem a várost... Hallom őt - mondta, csak úgy magának. Persze ez ebben a formájában nem igaz: hallgatóság mindig akadt. A lopva osonó, szemfüles paraziták, akik fűre, gombára, ezüstre, akármire rávetik magukat, amit nekik dob. Hasznos szolgahad, meg kell hagyni. - Sokan nem érzik át... Inkább érzem, mint értem. De minden érzékem rá van kihegyezve, akármennyire is eltompultnak látszom néha. Megtapintom a gócpontokat, hallom az erek dübögését az irhája alatt. És ő is ismer engem, ha kell, eltakar, ha kell, kidob magából, mint halat a víz a partra. Tudom, uraim, hol kell lecsapni.
A Szürke Árnyékzsonglőr mára befejezte a munkát. Délelőtt "kereskedett", megebédelt a Fellegvár egyik koszos kifőzdéjénél, visszafelé menet átsurrant az őrök között, tiszteletét tette egy bordélyháznál a tisztábbak közül. Fényes úri társaságokban mondott mesét, füstös pincekocsmákban lehelt szivarfüstöt: a szokásos nap a rongyosok márkijának, a függők királyának és az életművészek kiváló élenjáró mérvadójának életében.
-Csak a szokásos nap? - kérdezte tőle Vanskjörd, a varég, egy a követők közül. Egy számszeríjhoz való vesszőt tisztogatott meg a vértől. Mindig mocskosak lettek, az új hegy miatt. Csak a szeme villant a csuklya alatt, ahogy "főnöke" felé pillantott.
-Unalmas már, mindig ugyanaz a nóta. Leéljük és kiéljük magunkat, he? - keserű nevetés. Megint egy azok közül a pillanatok közül, gondolta Vanskjörd, és hátrébb húzódott. Az utcán temetési menet haladt végig alattuk: valamelyik nagy hasú polgáré lehetett, azé a fajtájé, aki mindig mellényben meg ingben mászkál, és fontoskodva intézi üzleti ügyeit, míg keresztbe nem tesz az Internátusnak. Síró özvegy, felnőtt gyerekek, meg egy rakás részeg - talán valamelyik sörfőzde tulajdonosa lehetett. Az is csoda, hogy temetni engedték, ilyen közel a zöldár idejéhez.
Palsif márki a kidőlt oszlop oldalának támasztotta hátát. - Mocsokban kajtatunk, Olaf, és néha találunk valamit, amit érdemes megzabálni. Erről szól az emberi élet, minden apró kis vonásában. Tudod, mi volt az, amit reggel a derék, jóságos barátaim egyike az asztalomra készített? - A varég megvonta a vállát. Tőle akár egy döglött galamb is lehetett volna. - Igazság-főzet volt. - Vanskjörd számára nem számított. Az egyetlen drog, amit ismert, az árokszéli kender volt, amitől köhögött, de nem volt semmi egyéb hatása. A varég, annak ellenére, hogy elfajzott Fellegvár-beli rokonaitól, egyenes embernek tartotta magát. - Egyenes embernek tartod magad, Olaf? - kacagott fel idegesen a másik. - Gyertek, gyertek csak közelebb! Jöjjön a horda. Jöjjön, hogy tanúja lehessen.
-Minek, főnök? - kérdezte a varég. Még mindig nem értette.
-Az igazság-főzet furcsán hat arra, testvér, aki nem úgy lát, ahogy mások. Ebből te értesz valamit? Áh, nem. - Palsif vállat vont. - Én látom a várost. Értem. Érzem. Az igazság-főzet pedig megengedte, hogy lássam az igazságot. Ez a kettő így már kicsit veszélyes, nem? - Hosszú, vészterhes szünetet tartott. - Beszélhetek hozzátok monológokban! - Sóhaj. Nem, határozottan nem a megfelelő közönség. A sziporkáit majd valamelyik úri összejövetelre tartogatja legközelebb.
Vanskjördnek leesett.
-Főnök, én... én nem... Mármint nem akartam, de...
-Láttam több dolgot is, amíg kifordult szemmel fetrengtem a leborult asztalkendővel a pofámon - szakította félbe az Árnyékzsonglőr. - Láttam, hogy adóztat meg a Krönsbjornir egy utcát, ami a Rühállat fennhatósága alatt áll. Láttam, hogy egy vénasszony lefizet egy ministránst, hogy ne árulja el a korát a hivatalnak. Láttam, hogy a hegyoldalak mélyén hosszú, ezeréves alagutakban mik élnek. És árulást láttam, rengeteg árulást a törvény, a szentség, a város és az emberek ellen. Egy mégis nagyon fájt, Olaf. - A pallos kicsúszott a tokból. Nem kihúzta, nem kiemelte, csúszott, mint csiga az esőtől nedves talajon. Fémes, csikorgó hang. Vanskjörd hátrált még egy lépést, ketten elállták az útját. A mindig hűséges Kiss, meg a másik, a látens buzi. Egy napon ők is megkapják a kelleténél több pénzt, hogy ellene forduljanak.
A kikötő felől sietős léptek hallatszottak. Palsif nem hamarkodta el a dolgot: megvárta, míg a varég szembefordul vele. A szeme fehérje, azt kövesd mindig, mondta magának. Az mindent elárul.
-Azt az árulást ellenem követték el, Vanskjörd testvér.
Látta már, hogyan használják a számszeríjat bunkósbotként a kisebb csetepatékban, de a varég irtózatosan gyors volt, a márki pedig még mindig a szer hatása alatt, egész nap szűnni nem akaró zsongással a fejében.  A fegyver kétujjnyi vastag karja a szeme felé lendült, pislogás nélkül hárított. Vanskjörd megcsúszott, Palsif ismét látta az igazságot. A pallos felfelé, majd lefelé lendült, azzal a biztos mozdulattal, amit csak hosszú gyakorlás után lehet elsajátítani.
Nem fejezte le. Csak félig vágta át a nyakát.
Vanskjörd elesett, elvonszolta magát egy árnyas sarokba.
-Szürke árnyék - suttogta a kardnak viselője, majd egy gondosan odanyújtott ingbe törölte a vért. - Szerintetek használható még valamire?
-A disznó sosem használt semmi szart - vont vállat az egyik, hat-nyolc méter távolságban a gerendákon ülő bélpoklos. - Még a vérének sem vesszük hasznát.
-Mi lenne, ha most megpróbálnánk keverni? - morfondírozott Palsif, agyában még mindig az igazság vakító szikráival.
-Nem vették meg a múltkor sem. Azt mondják, meg kell emésztődnie, meg hasonlók.
-Kuss, és fogjátok fel, amit csak lehet. Majd később felkötjük az egyik gerendára, hogy a maradék kifolyjon.
A léptek egyre erősödtek a kikötő felől. Akárki is jön, még meg kell másznia a harminc-negyven lépcsőfokot a régi raktár bejáratáig, onnantól kezdve pedig minden csupa rom és akadály. A márki kényelembe helyezte magát. Kiss és a buzi felajánlottak neki egy pisztolyt, de ő helyette Vanskjörd számszeríját húzta fel.
-Pedáns egy köcsög volt, meg kell hagyni - mondta a buzi, amint átnyújtotta a fényesre tisztogatott nyilakat. Minden mondatában szerepelt valami hasonló. Talán egy nap majd kivágatja a heréit, és megeteti vele.
Ülő helyzetben nem volt könnyű feladat megbirkózni az otromba eszközzel. Vanskjörd bivalyerős volt, de legalább olyan hülye is, mint az állat, amelytől erejét örökölte. Negyven aranyért fejeztette le magát - hiába, ha olcsón dolgozik, kontármunkát kap.
-Mindenki álljon meg ott, ahol van! - csattant a hang odalentről: ezek szerint rohamlépésben tették meg az utat, és akárki is az, ismeri az épületet. Férfiszájból inkább dübörgött volna, parancsoláshoz szokott, mélyen a torokból jövő kiáltás volt. Nőtől sem volt nevetséges, hagyta meg magában a márki. - Ha Olaf Vanskjördnek baja esik, az északi kereskedőházzal gyűlik meg a bajotok, férgek! - Valahonnan ismerős a hangszín, villant meg ismét egy szikra Palsif agyában. Felállt, laza terpeszben nekitámaszkodott a falnak ott, ahol Vanskjörd feküdt, csendesen egy lábasba vérezve. A szemei már üvegesek voltak, de a mellkasa még fel-le járt. A számszeríjat hanyag mozdulattal arra szegezte, ahol korábban kidöntöttek egy falszakaszt átjárás céljából.
Az első felbukkanó a nő volt a kikötőből, akitől a cuccot vette. Már emlékezett: a szeme láttára vesztette el a hajóját, egy karcsú, harmincevezős szépséget. A nő -lány?- sem volt elhanyagolható, tette hozzá magában. Ugyanazt a bőrpáncélt, mocskos köpenyt és egyenes kardot viselte. Meglehetősen ortodox, vélte a márki.
-Új hegy van rajta, madám - köszöntötte az érkezőket, fél pillantást vetve a rájuk irányzott fegyverre. A másik három, szálas, kemény legénynek látszó férfi hasonló eresztés volt, mint a vezetőjük: világos hajú és szemű, cserzett képű és szófukar. Egyszerre blokkoltak le a számszeríj láttán.
-Talán emlékszik rám, Ulfsdottir kapitány - vigyorgott Palsif. Szabadon hagyott baljával a hajába túrt, majd a kezét a tarkóján hagyta, közvetlenül a kardmarkolat mellett.
-Azt mondtam, hagyják békén Olafot, mert hozzánk tartozik. Nem vagyok kíváncsi az udvariaskodására.
-Még úgy négy liter vért leveszünk tőle, és egy ujjal se piszkáljuk tovább - keze megfeszült az elsütőszerkezeten. - Az igazság az, hogy mindkettőnket elárult. Nem csak átvert, elárult. Megértheti, kapitány, hogy nem hagyhattam annyiban a dolgot. Nekem itt nevem van. És nem akarok több vért ontani - tette még hozzá sietve -, habár feltétlenül örömöt okozna, üzleti érdekeltségeimből fakadóan.
-Elégtételt venni jöttem a csalásért - válaszolta hidegen Ingithora Ulfsdottir. Tartása enyhült valamelyest, de csatlósainak keze még mindig a kardok markolatán pihent.
A nap ekkor ért a kiszakított ablakkerethez, mely a romos helyiség egyetlen fényforrása volt. Sűrű, narancssárga fény özönlött be a homályos szobába, pőrévé téve a porral és kosszal vastagon borított padlót, visszaverődve Vanskjörd pupilláin. Palsif beszívta a fényt, mély sóhajjal engedte ki az árulások bonyolult hálózatának láthatatlan szövedékét.
Ismét előtte állt az igazság, és ő ismét az igazság színe elé lépett, mint a Szürke Árnyékzsonglőr.
-Nyehh - mondta, a hajába túrva. - Kíméljétek meg a nőt.
Meghúzta a ravaszt.

2012. január 17., kedd

fandomroll

minek a tűz minek a varázslat
ha nem érzed át a tragédiát
minek a keserű buta nevetés

2012. január 14., szombat

kakukk rácsodálkozik a világra

mikor kikeltem a tojáshéjból
nem gondoltam volna, hogy mindenki más
mikor kikeltem és kajáért sírtam
nem gondolkodtam. nem volt kihívás

aztán jött a konkurencia
meg cirmos, az éhes cica
egyedül maradtam, kitelt velem a fészek

vigyázok magamra, szárnyalok
kakukkolok egy ostoba dalot
s ez bőven elég
kakukknak születtem, nem észnek

2012. január 7., szombat

nihil II.

lóháton hegedülnek
senki nem szól
barlangba bújik a pásztor
a szavak az iszap aljába ülnek

kilenc apró kiáltás
kilenc apró nyögés
kilenc szúrásnyi apró szenvedés
aztán megérkezik a váltás