2010. július 24., szombat

kifakadás

állandó önkérdőjelező önostorozás
a kenyér fattya, melyet beszívsz
és szétterjed beledben a tudás
ha beszívsz.

a szabadságról kérdezel szabadon
de nem tudod meg sosem, miből van
mert tarkódon a fegyver, szemed családodon
ők csak

sárga váladék szétkenve a manipulálni igazán tudók szélvédőjén

csavart, csipkés, hótiszta virág, melyet
nem bontott még ízeire a dermesztő nyári éj,
mely tűztáncot jár meztelen tagjaidon
és rád borítja a mennyei igazat;
csavart, tiszta, hócsipkés rózsaszirmok
lengetnek álomba hóhérkötélen.

már nem tudod, ki s mi az igaz. Hát én nem.

lemezekre tört, halvány idomfény,
mint szentjánosbogarak lázas násztánca
vegyül szét barokk hajó-testén.
A virágra nézz, ne korcs vázára,
A haldoklók utolsó nászára,
A zajjal szétvetett verssorok
Vergődő csigaházára.

Állandó önkérdőjelező önostorozás
a gondolat, mely kigondolva
fakadó kelő hegek tésztafonatát húzza szét
setét párducfoltos irhán

örök bürök tárháza e magház,
agyaggalambok dalolnak koporsóján
és férgek osztoznak húsa minden sóján.
Utolsót kondul a harang a kósza bóján.

a szabadságról kérdezel szavadon
hegesztett láncok, bávatag, ipari-dús láncok
eltakarják a napot a híd láncai, melyen ha látsz át,
mint vérző, tört karú iskolásleány-had,
a jövőbe tolod át a Senki mását.

kifakadás




semmit nem mondanék, amíg még lehet
senki hamvaim szét ne hordja.
legyen az urak dolga.

én virtusos, én szemérmetlen,
és csend-hangú, ha bajra hívnak,
és magányos vándor arra, hol sügérek ívnak.

Én nem-próza, én szerkesztetlen.
Te liános őszi láz.
Ha a partra vet a föld minket ketten,
Én polipropilén, te amiláz.

Te hiányzol, én megvetetten
Siettetem a kába éveket,
Hogy legyen, aki egy rögöt testemre vet,
S nem teljesen, de eltemet.

Én nem hiányzok, te sápadt arcokkal
szétnézel. Én sápadt torokkal
már más időből bámulom, a tévében
Mennyi szart nézel.

semmit nem mondanék, amíg még lehet
mert nincs is mit. Csak kopogtatok,
hogy megijesszem annak a másik
senkinek a valaki szomszédait.

Mese a kis, pihe-puha bársonyelefántról

Egy napon a kis, pihe-puha bársonyelefánt Petike polcáról világlátó útra indult.
Ment, ment, mendegélt, mikor egy poros, szürke úton furcsa zajra lett figyelmes.
-Mi lehet ez?- gondolta magában, megvakargatva rózsaszín buksiját.
Aztán jött egy motoros, és szétbaszta a pihe-puha belét az első kerekével.

Kész, vége, betelt a pohár

Nem tudni, miért. Talán a folyamatosan jelenlévő alkotói válság, talán az annak gyökeréül szolgáló emocionális űr, talán a virtuális és valós életben való sikertelenség, talán éppen a siker; talán a környezet maga az oka.
Céltalanság, mert nincsen mit megcélozni, és ha van is mit, nincsen meg az eszköz az elérésére.
Nem kell gazdagnak lennem, arról már régen lemondtam. Nem kell depressziósnak lennem, mert nem vonz a dolog.
Nem kell döntenem, mert képtelen vagyok rá.
Ilyenkor születnek azok a művek. Hát remélem, alakul egy.

2010. július 23., péntek

Pályázati felhívás

E nyáron is meghirdetésre kerül a 3. Pöpecz Rózsi ad manem díj, melyet a McCory F.INC (azaz baszogatási részvénytársaság) egytagú kuratóriuma ítél oda annak a -bármely képzőművészetben jártas -  személynek, aki beküldött pályamunkájával eléri a meghatározott színvonalat, melyet egész pontosan a beküldött többi nevező műveinek színvonala határoz meg.
Az első díjazott 500 forint pénzjutalom mellett (melyet akciósan sörre válthat bármelyik környékbeli kocsmahivatalban) megkapja a Pöpecz Rózsi Rend aranyfokozatát, már ha addigra sikerül lopnunk egy újat a régi helyett.
A második díjazott megkapja a Pöpecz Rózsi Rend ezüstfokozatát, melyhez nem jár pénzjutalom, viszont sok elismerés és virtuális vállveregetés, talán még több is, mint az elsőnek.
A pályaműveket név és - abban az esetben, ha a küldő címével nem megegyező - válasz e-mail cím megjelölésével a popeczrozsikuratorium@gmail.com címre lehet beküldeni.
Speciális megjegyzés: Egészalakos Sztálin-szobrok nem férnek el az e-mail virtuális borítékában.

Köszönettel:
A Pöpecz Rózsi Irodalmi Kamara Kuratóriuma

2010. július 21., szerda

Nesztek

Én még szeretek égő ajakkal,
mi földet csókol és égig lehelli
szózatát.

Vannak hálók, miken nem látok át,
és sietve szidok vakon, ínszalagjaim
Repítik a hangot a tér útjain.

Én már nem hiszek, de remélek,
és időre várok. Én, én, én.
Mindenkinek önmaga az utolsó várfok,

Az áradó szennycsatornák elleni utolsó remény.

Én még szeretek vakond módjára
belélegezni föld-ízeket, szív- és haj-ízeket,
finom, parfümös levegővételek visszhangjait

nézegetni annak a várnak a fokán,
mi már rég elveszett.

2010. július 19., hétfő

ElemÄlkedés

Most egy ideig a megszokott, monumentális vagy momentális nagyköltemények teljes zárszünetét rendeltem el.
Mivelhogy újonnan kikanyarítva, léteznek olyas pályázatok, melyek a blogokon vagy közösségi portálokon (közösségi irodalmi portál, vagy faszbúk? Végülis, ki ír egyáltalán faszbúkra saját verset?) kitett verseket nem fogaggyák el, ami gáz. (Az előző pályázatot a mechanopterixxel vittem.) Így hát szigorú önmegtartóztatás mellett, a kevésbé jókat esetleg kirakom, de a nagyon tetszetőseket (pl. azt, aminek az előzőekben posztolt, Infernalius c. vers is részlete) KIHAGYOM.
Andrew J. McCorynak pedig jósikert regénye írásához. Most éppen írói válságban van, és csak a humanoid szúnyogok menthetik meg.
Nem spoilereztem.

2010. július 12., hétfő

Parnasszium

Már bokámig ér a csatorna-szenny,
én járok, mégis, bűntelen; megváltóként
Fölé nem emelkedek.
Ember vagyok, és elfelejtenek.

Jól esne köszönni egyet-egyet,
Vagy felkiáltani, "Fáj! De fáj!"-
de elnyel a hangtalan ember-mocsár,
és szürke arcok armadája

Rám mered. Nem természetes
ez így. Sehogy se jó valahogy;
állat az állathoz odabújik,
Csak az embernek nem jut egy lélek-sarok.

Csak a tömény, a füst és a drog.

2010. július 11., vasárnap

Infernalius

előbb a firkák tűnnek fel. Sötét sebhelyek.
Utánuk jön a bódé. Mocskos, húgyszagú mennyország,
Friss hús fordul meg arra és kaján mosoly napszemüvegek mögött.
Talán ott benn, a belükben izzik maga a pokol,
És hérosz az, ki öklével odáig hatol.

A százegyedik megint

A posztok száma jelentősen redukálódott. Itt az ideje egy nagy eszmei munkán dolgozni.

2010. július 10., szombat

Tatarozzunk

Túlnőttem (túlnőttük) magunkat ezen a blogon. Másra van szükség, nem ilyen hírközlési formára. Még gondolkodok a megoldáson, ahogy azon is, hogy az értéktelennek tűnő - és éppen ezért selejtezésre szánt - "művek" sorsa mi legyen: maradjanak, hogy nevethessetek rajtuk, vagy tűnjenek el mindörökre, mint ahogy annyi mást is eltüntetni próbálok, és mégis előtűnnek újra meg újra.