2010. április 19., hétfő

Sulykolják

Kijöttem a zuhanyzóból, és elkapott
valami fura részegség,
S kioldódott belőlem a félszegség,
A magánnyal kártyázva töltött, viszkető esték,
És rabruhát öltött magára a fájdalom ez éjjel.
Lelkem még tele van ezer vers-telérrel.

Azt mondják tanáraink: a költő érzékeny a valóság minden rezdülésére. Azt mondják, a szociális változásokat megérzi, és politizálnia kell. Ki tanította nekik? Azok a nagy költők, akik már egy kurta évszázada nem jelentek meg a magyar irodalom színterén. Talán közrejátszott a háború, az azt követő cenzúra, általában véve azok az események, melyek átformálták a világ képét. (Ne nácizzanak le, a holokauszt is ilyen volt, ezt egyik oldal sem tagadhatja. Meg amúgy is nemrég volt az emléknap.) De nincs mentsége rá a nemzetnek, amikor prózában születtek nagy alkotások.
Persze, ez az én elfogult, személyes nézetem. Mégis, úgy kell értelmeznem ezeket a belénk döngölt, sulykolt szavakat, melyek el akarják téríteni a még mélyebb devianciától, a még különlegesebbességtől a fejüket írásra adókat (jelentkeztem néhány pályázatra, szurkolni nekem, aki olvas! remélem, áll majd egy kis pénz a házhoz.)  Fentieket akár parnasszista hitvallásként is értelmezhetné az (itt most önhőzöngés következik), aki eddigi műveimben arra a következtetésre jutott, hogy elhatárolódom általában minden társadalmi jellegű problémától, de észrevehető, hogy a legtöbb esetben pont a társadalmat szennyezem-szipolyozom szép, mérges szavakkal.
A költő azoknak a szócsöve lehetne, akik nem tudnak irodalmi nyelven fogalmazni, akik nem tudnak a szavakkal szobrászkodni, akik nem értik a matematikát és a logikát. De nem az övék, mert nem értik. A költő leginkább az önbizonyítás, az önámítás szócsöve (mely utóbbit, például, egyes benkődánielek mesterfokon űznek. Nem, a lantos bácsi nem őrült, csak saját magát áltatja, ez jó néhány megnyilatkozásából kitűnik. Szívlapát, naponta háromszor külsőleg, vény nélkül kapható, és minden helyreállna vele is, csakhogy a mi drága népünknek szüksége van rá is. Ez egy másik bejegyzésben tárgyalandó problémát is felvet, s arra majd ott térek ki, remélhetőleg a héten). Így hát a legtöbb, irodalmi nyelven lírát alkotó marad önmaga faragott másának, míg azok, akik nem érik el önnön bálványukat, az A. McCory által meglehetősen képletesen bemutatott "nem-költő" kategóriába sorolandók.
Igen, én is ilyen vagyok.

Ez még nem a válasz azonban. Igen, megpróbálnak megvakítani és megsüketíteni. Teletömnek ultrakonzervatív konvenciókkal, kompromisszumokkal. Ki akarják törölni az aventgarde-ot, mert az ellentmond minden racionálisnak. HOL VAN MA BÁRMI IS, AMI RACIONÁLIS? Ki sirat meg ma úgy egy halott honatyát, mint ahogy Hunyadit siratták? És hol van az a honatya, aki nemhogy annyit, mint Hunyadi, de egy keresztbetett hajszálat is lerakna önzetlen érdekből (vonatkozik ez "A" nemzeti pártra is)?
A költők érzékenyek a valóságra, és mesevilágba helyezik azt. Ez részben egybevág a Kosztolányi-féle költő=gyerek képlettel. Csak a gyerekekbe ezt még nem sulykolták bele.

Nem kell megtapsolni.

2010. április 8., csütörtök

mechanopterix

az új élet véres talaján
lézengek leszállok néha-néha
káromkodni üvölteni kaparni
torkok káváit fénylő ribancos ajkakat

istenes napokon sürgető az érzés
hogy okádjam ki lelket és vérnyomást
s koleszterint és mindent mi számít

mert nem kell sorba állnunk és nem
újságpapír puhítja ülőkéinket
de mitől vagyunk jobbak felvetődik
istenként az új kiáltás, istenként az új

kilenc napig és kilenc éjjelen
csüggött lándzsa hegyére döfve a mindenek ura
hajtotta tudásvágy és kíváncsiság

az új élet savós rögein kultúrált dalokat kaffogok
és megértik a tudók és megértik a senkik
mégse rossz talán habár

kiáltásaid feltűrik ruháim s robotba hajtanak mint hajt kecskefejű mezítelen gyomorlények hada horogkereszt mellükön tüdejük kitágul vasat fúnak és kék ékelő tüzet
görbe agyagcsöveken futnak membránjaim kitépett lila-zöld beleim bennük kavarog az iszony halak szeme bámul rám a levesből tojásból politikusok kiáltanak magas fák hegyéből madárszárnyon róka üvölt és csiklóforma tankok tapossák agyon a katedrálist mit ezer hangya emelt ki látott már ilyen vadalló kékséget ki hörgött üvöltött taposott köpködött műtött rézsutos földbe ily őrületet korábban miért áradnak fogkrémreklámok ki belőlem miért boncolnak éppen botokkal miért hajtanak ki ágak belőlem a döfések nyomán velem szemben miért szarják egymást szájba pelikánfejű lantosok

majd eljön az alkony, a kígyó kikel,
farkas üvölt és rezeg minden faág
és ledőlnek a vár falai, az egyszer holt újra él,
hogy átvegye, mi övé jog szerint

az új élet fogaskerék-szemű dalnokát
elaltatták penészes gyógyszerekkel: delíriumában
nem érez nem élvez nem hall és hallgattat el

el-meg elcsúszik az új talajon, az új humusz
késő-lila ánizsos burkain megannyi anyaméh között
botladozva kézzel-lábbal kapaszkodva valami kis gombolyagba

kinyílik a gombolyag, felhasad
ott csücsül benne magával karba öltve az igazság
és a költők mind kihalnak