2010. február 15., hétfő

A kreténizmus óceánjárója 2.

Annyi táj mellett elhaladtak, de a bent ülőket ez nem érdekelte. A kapitányi sapkát viselő kacsa igazából véletlen időközönként a kormány helyett alkalmazott világtérképre szart, ami feldolgozta a jel kémiai összetételét, digitalizálta, és kijelölte az új útirányt. A megnevezés ne hozzon zavarba senkit: az óceánjáró földön és levegőben is kiválóan viselte magát. Voltak ugyan vitorlái, de igazából hatszáz, a hajófenékre zárt vénasszony biogázzá alakított kipárolgásai hajtották. Az igazán kretének már rájöttek arra, hogy ha egy kiadós evés után kétszer annyit párolognak ki, akkor egyre több ennivalót kapnak, és sajátos átalakításoknak vetették alá anyagcseréjüket; eszköztárukból nem hiányzott egymás torkának nyalogatása és az öncsonkítás sem. Itt képbe kerül egy pillanatra az ún. weird fiction, de lélektani cselekménysora alapján ez az ötlet hamar elvetődik.
Mind közül a legfurcsább és legcsendesebb a nem-költő nevű sztereotíp idióta volt, akinek fő tevékenysége a korábbi, irodalmi alapműveltség részének tartott költőktől való elhatárolódás, és alapjában véve a művészi értékek nélkül való alkotás volt. A nem-költő főleg nemverseket írt. Volt néhány dobott szerelme, és egyszer leszopta egy kurva az út szélén, de, amint látható volt rajta, ez nem igazán hatotta meg. Mélabús szürke szemein keménykalapot és barna hajat hordozott, sápadt volt és vékony, mint egy őszi mongoloid, és a kikötés mindig erőteljesen megviselte. Hányingere volt, és ilyenkor antiszociális verseket írt, amiket közölt a blogján; de senkit nem érdekelt az egész, le pedig nem szállhatott.
Élve nem szállt le soha, senki: és aki a hajón halt meg, megetették a vénasszonyokkal.
A legtöbb utas mindennapi életét a végtelenségig hajszolt élvezetek jelentették. Például a sakkozók sakkoztak, az elhízottak tévét néztek, a nem-költő pedig sztereotíp verseket írt, amikben főleg emocionális alapú kritikák jelentek meg. Addig nem is volt baj, míg be nem költözött az eredendő bűn, melyet főképp a modern kaukazológia atyja, John M. K. Adrensalwussohn norvég tudós hozott a fedélzetre, egy ládába zárt tripperes pénisz képében.
A nem-költőnek volt ugyanis egy alanyi jogon barátnője, akire néha pont az imádott szobájára néző ablakából vágyakozva gondolt. Ez akkor volt a legérdekesebb, amikor krónikus szatirizmusban szenvedő szerelme elkezdte neki mutogatni magát, amire érzelmi reakciója igen heves volt. Szerencsére ilyenkor közbeléptek az ápolók, mert mindenfajta onanizáció tiltott volt a hajó fedélzetén, kivéve néhány kivételesen jó magaviseletű páciensnek. A legtöbb ápolót Alfrédnak hívták, és az orángután-alkatúak rendjébe tartozott. Csupán az A betű és a morfiumos tű helyes ismerete kellett, hogy valakiből ápoló lehessen, de a világ válsággal sújtott országaiban munkahelyekre nem, munkaerőre pedig végképp nem futotta pont arra a célra, hogy saját szennyüket önmagába zárva tartsák.

2010. február 14., vasárnap

A kreténizmus óceánjárója 1.

(a horvát jenó fanfiction)
A megállás ismét nem ment simán. A magának kalandokat kitaláló nyomozó (sztereotípia) megint beverte a fejét a kikötés pillanatában. De nem zavarta, mert olvasott.
Mi is a kretén? Kozmobiológiailag törpenövésű torzszülött. Szlengesítve egyszerűen csak a deviáns, nem megfelelő viselkedésű személy.
A hajón utazott a pszichiopátria megteremtő atyja is, Fidel K. M. Konrad, aki a Nyugatrómai Birodalomból származott. Éppen kabinjában maszturbált egy német hányáspornóra, amit kínai segédmunkásokkal forgattak.
Itt ezen a képen az látható, hogyan folyik a szét az elbeszélői epika, és hogy mennyire nem morálteremtő elv a negatív művészi érték, köszönjük, Emse (aki sertés, ejtsd: disznó).
Lírámban egy magyartól, prózában Rejtő Jenőtől öröklök.
Szóval a hajó nagy nehezen megállt. Nagy volt, bődületesen nagy.
A köré gyűlt csodára vágyó nyáladzó tömeg feszült tekintettel figyelte, amint lecsapódott egy palló.
És aztán nem jött ki senki.
Ez volt a kretenizmus óceánjárója, amit egy kacsa vezetett, és mindennapos volt a vérfertőzés.
A hajó anélkül állt odébb, hogy egyetlen ember is lement volna a pallón: ez pedig egy morbid emberiségkritika.
Sokan voltak a hajón, nagyon sokan, és a felüknek Nobel-díja volt, a másik felük pedig drogozott.
Hát ez kellett neked, Iván Iljics?

2010. február 13., szombat

Ksizárdta tmreknlyktkénesgle

A szerelmem egy olcsó papírbaba.
Felöltöztetem, levetkőztetem.
Papír-gondolatait megvitatjuk.
Esténként papírpárnára hajtja papírfejét.

Lapos és cseppet se szép
Az én papírbabám,
De az enyém. Ha felkapja,
Száll északi szelek szárnyán.

Mint majomcsorda üvölt a nappal,
Mint békacsorda hörög az éjszaka,
Mint gulyásleves, szaglik papír-lakunk,
Ha odabenn vagyunk.

És papírkotont veszek papírpénzen
E papír-világban, ahogy az annak a rendje.
És papír-ággyal és műanyag székkel
Házunk rendezem be.

A szerelmem egy olcsó papírbaba.
Majd felgyújtom öngyújtólángon
Ha öngyulladok, és szikrámon
Lángra kap nyomorult életünk laka.

2010. február 3., szerda

kolhoz

Tetőtlen napjai alatt kútja mélyén
Sivatag porában húllaként
A pusztulás nagy virágja vagyok én.

Fogmosolyban a rothadás, tél delén
A fojtó mézes madzagok.
Méreg vagyok, méreg vagyok,

Ha kell, veled halok, hol várnak tágas zengő csarnokok,
Kongó fekete szavak és vitázó dalnokok,
És örök csaták és feltámadások.

Tetőtlen napjai alatt kútja mélyén
Ínyedben sorvadás gombája vagyok,
És a nyári ég kékségében a szürkéllő kétely,

Hogy jön az ősz és nedves, hideg napok.
Mérgezzetek meg, mert kimondom, amit gondolok,
A pusztulás tiport gyomja

2010. február 2., kedd

disztroj (munkacím.)

Bordal

ha elkezded sírni sorolni
vég néküli lila panaszaid

felkiáltok mint úsznak a cetek
s mint rian a tengelyeken a fagy

hogy ki vagy

mert a paloták csak hívságos csalások,
mert az éjszaka lobja nem tesz hazafivá,
és nem válnak ügyed halottaivá
szétgyűrt párnádon a csalódások.

mert kereplőt rázni fárad égi kar,
mint éktelen haragját ezer harcos hordja,
mert kéklő könnyek s távoli partok gondja
tart el magától karmazsin árnyaival.

békés valónkat felnyitják szardíniaként,
ennivalónkat hajítják szemétre,
és rozstól a korpát nem választják szét.



még innom adj, olcsón

2010. február 1., hétfő

Verstelen tájlíra

Felkelt a nap, tágultak őskohók,
Zöld liánjait mint szövi a pók,
Úgy zihált a verstelen tájlíra.

A légikikötő pázsitján a kreténizmus óceánjárója
Kötött ki. A magasból mind, mi más volt,
Ugyanolyanná vált, és megfoghatóvá.

Óh, ti gazdag vakbelűek!
Ti állhatatlan álnokok!
El ne tűnjetek!

Fossatok!